Belső útjaink

Anyukám!

Kívánok neked, nagyon sok boldog névnapot!

December 31-e az év utolsó napja

 I. (Szent) Szilveszter pápa emlékünnepe.

(részlet)

Bár ő maga nem túl jelentős személyiség, uralkodásának idejére (314–335) esett a kereszténység történetének első nagy fordulópontja. A római birodalom akkori uralkodója, Nagy Konstantin császár nemcsak hogy felhagyott a keresztények üldözésével, intézkedései az egyházat egyenesen az állam első intézményévé emelték.

(…)

A néphagyomány és a városi folklór óév-búcsúztató szokásai viszont egyszerűen az év fordulójához kapcsolódnak. Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár. Ilyen volt a magyar nép szokása szerint az óévet jelképező szalmabáb földbe temetése, vízbe hajítása (téltemetés), egy öregember-maszkot viselő legénynek játékos kikorbácsolása (!) a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása. A bő termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos felvonulások, kántálások.(A szilveszter-éji körúti „balhézás” előzményei ezek!) A szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások túlélő tanúi. (Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)

(részlet)

Dávid Izráel dinasztiaalapító második királya volt, a Biblia szerint a betlehemi Isai (Jesse) legkisebb fia, akit az Úr nevében a juhok mellől szólított el Sámuel próféta, és kent föl királlyá.

A messiási eszmét hirdető próféták azt tanították, hogy az ő leszármazottja lesz az a személy – az Úr Felkentje, azaz a Messiás –, aki megszabadítja a zsidó népet elnyomóitól, és helyreállítja Isten békés és boldog királyságát, a dávidi birodalmat:

„És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevelkedik” (Ézs 11,1.);

„Imé, a szűz fogan méhében, és szül fiat” (Ézs 7,14);

„Te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Juda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5,2; 1. még Zak 6,12).

E prófétai könyvekből származó idézeteket szokták a keresztény szerzők leggyakrabban Jézusra vonatkoztatni, nem egy közülük már az evangéliumok szerzőinél is szerepel.

(Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)

Szent Család vasárnapja

Szent család ünnepét XIII. Leó pápa (1878–1903) szorgalmazta azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a századvégi nyugati világban egyre inkább kikezdett családeszménynek imádságos alapokat adjon.

(Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség)

Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: “Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.” Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: “Egyiptomból hívtam az én fiamat.”

A betlehemi gyermekmészárlás

Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, és Betlehemben meg a környékén, minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően. Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Kiáltozás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.

(Szent István Társulati Biblia)

Zebedeus fia, az id. Jakab apostol fivére.

(részlet)

Halász ő is, mint testvére és sokan mások a tanítványok közül. Ő a negyedik evangélium feltételezett szerzője, és a hagyomány szerint az „Apokalipszis” (Jelenések könyve) írója.

Az elsők között követi Krisztust, s mint az „a tanítvány, akit szeret vala” a Mester, jelen van minden fontos eseménynél. Mint a tanítványok „benjáminját” lányos képű ifjúként ábrázolták, mint evangélistát idős férfiként, végezetül, mint az Apokalipszis látomásos szerzőjét élemedett aggastyánként.

Az Arany legenda szerint a Domitianus-féle üldöztetések idején János is „vértanúságot” szenvedett. A római Porta Latina mellett zubogó olajba dobták, de ő csodálatos módon sértetlenül került ki a tűzre tett üstből, mi több, ifjúságát is visszanyerte (mint a mesékben). Domitianus ezután Patmosz szigetére száműzte, ahol egy viharos éjszakán Isten, hatalmas látomásban megnyitva előtte a menny ajtaját, föltárta előtte a jövőt.

Domitianus halála után Epheszoszba ment, s itt is halt meg matuzsálemi életkorban.

(Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)

Szent István diakónus

A kereszténység első vértanúja

Története a Szentírásban olvasható (ApCsel 6,1–8,2).

(részlet)

A görög nevű István (Sztephanosz) a zsidók és a keresztények közti vallási türelmetlenség első ismert áldozata volt.

Miután a jeruzsálemi legfelsőbb törvényszék istenkáromlás gyanújával perbe fogta, István a védőbeszédében hitet tett amellett, hogy Jézus a Megváltó és Isten Fia – ezzel kimerítette az istenkáromlás főbenjáró bűnét, amiért halálbüntetés járt –, a zsidókat pedig (elsőként a hitszónokok és teológusok hosszú sorában, akik mind felelősek a zsidóság későbbi üldöztetéseiért) Jézus Krisztus gyilkosainak nevezte.

 Istvánt a Szanhedrin a zsidó törvények értelmében megkövezésre ítélte.

Szent István első vértanút diakónusi dalmatikában ábrázolják, mivel – mint történetéből megtudható – egyike volt az apostolok által kinevezett első hét diakónusnak. Így ő lett a diakónusok védőszentje. Jellemző attribútuma kivégzésének eszköze, a kő, mellyel vérző fején, vállán, ruhájának redőiben, a kezében, kezében tartott könyvön ábrázolják.
István napja december 26-a. Az időpontot az egyházatyák a Szent életének példázat-jellegét hangsúlyozó asztrológiai szimbólumok alapján választották meg.

(Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)

A keresztény vallási ünnep Jézus születésének történetére épül.

A Biblia leírásában Jézus szegényes körülmények között született, egy istállóban, mert senki nem fogadta be a házába a várandós Máriát, Jézus édesanyját a születés estéjén.

A keresztény hit szerint Jézus a próféták által megjövendölt Messiás, aki megváltja  az emberiséget a bűntől. Történt  pedig, hogy napkeleti bölcsek („háromkirályok”) indultak útnak ajándékokkal köszönteni a születendő Messiást és egy fényes csillag vezette el őket Jézushoz.

Miután a kereszténység államvallássá vált, hamarosan hivatalos ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a  4. századtól kezdték ünnepelni, január 6.-án epifánia néven, vízkereszt ünnepén.  325-ben került át december 25-re, az  első nikaiai zsinat döntése alapján. Nagy valószínűség szerint azért esett december 25-re, a téli napforduló  közelébe, mert a római birodalom két korábbi államvallásának ünnepe is ekkor volt: 25-én végződtek a római  szaturnáliák és aznap volt a Napisten születésének napja.