A rabszolgaság felszámolásának világnapja

rabszolga_01

A rabszolgaság felszámolásának világnapját december 2-án tartják, emlékezve arra az 1949-es ENSZ-határozatra, mely az emberkereskedelem és mások kizsákmányolása ellen született.

(Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség)

 

Szabó Lőrinc

A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –
– Rabszolga, – válaszoltam én.

 

– Kinek a szolgája? – A Földé! –
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: – Ne félj, – súgta, – a jövő

 

majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! –

 

Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt… Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,

 

s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

 

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,

 

de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.

 

Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.

 

Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: – Ha igazán
gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor
mégis mi győzünk! – Azután

 

elmondta, hogy mi lesz a dolgom…
Elmondta… S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:

 

cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,

 

fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,
szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, –
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.
S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:
én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,
s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,
ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:
az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, –
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.
Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.
Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: – No, mi kell? –
– Becsaptál! – és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.
Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.

 

Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
– Te mondád! – felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet.

 

 

 

Nekem számít a véleményed. Itt elmondhatod!